Szoooval.... ott tartottunk, hogy:
Astorgaban megszalltunk egy igazi zarandokszallason, ahol 14 koponya hajtotta ejjel alomra a fejet egymas melle szorosan sorakoztatott emeletes agyon. Reggel 5-kor megszolaltak az ebresztoorak, a szallas fele utnak indult. A lustabbak, mint mi, 8 utan keltek utra. AZ elso napunk igen szelesre sikeredett: egy egyenes uton, igazi spanzol vadregenyes ugaron vezetett at az utunk, neha majd lefujt minket a szel az utrol. Az ido hulni kzdett, es delutanra, mar pulcsiban mentunk: mire este megerkeztunk, mar-mar dideregtunk: 9-10 C volt az elso megallohelyunkon, Rabanal del Caminoban. Vicces egy hely, a neve alapjan nekem leginkabb egy retekmezo jut rola az eszembe: am kicsiny meretet es csekely lakossagat meghazudtolva harom templom is allt benne. Az egyikben aznap este mise is volt. Gondoltunk, megnezzuk, meghallgatjuk: de olyan picurka volt, hogy a maroknyi zarandokhad meg az ajtot is eltorlaszolta, annyira nem fert el.
Didergésünkről tanúbizonyságot ad ez a kis videó: :))
Masnap reggel idoben elindultunk: 3/4 8-kor mar az utat tapostuk. Hideg volt, de a taj szepsege mindenert karpotolt: gyonyoru zoldes-sargas-aranylo szinekben uszott minden. De egyre jobban didegregtunk, es kozben egyre csak mentunk feljhebb es feljebb: ki gondolta volna, hogy nyar kozepen, Spanyolorszagban ilyen hideg tud lenni?
11-re ertunk egy kis remetelakszerü zarandokszallashoz (Manjarin), ott 9 fokot mutatott a homero... 1300 meter magasan voltunk kb. Innen meg feljebb vitt az ut a zarandoklatunk legmagasabb pontjahoz, a Cruz de Ferrohoz, ami 1500 m magassagban
Az aznapi 22 km-t igen kemeny mukaval tettuk meg: elenite csak felfele kellett tornunk, majd lefele jonni vagy 800 meteres szintkulonbsegen. Mire elertunk az aznapi vegcelunkig, Molinasecaig alig birtunk menni. En legalabbis teljesen leserultem, alig birtam a labamon jarni...
Foly. kov.
2008. augusztus 14., csütörtök
Eltunve
Elnezest szeretnek kerni a lelkes olvasoinktol - eddig meglehetosen hanyagnak mutatkoztunk a beszamolok irasaban. Am meg kell, hogy valljam, nem egyszeru a helyzetunk: nem nagyon jutunk internetkozelbe. Virag monda ket nappal az elindulasom elott: na meg most mondj le a blogiras gondolatarol! De en naivan hittem benne, hogy menni fog. Ezzel szemben az utobbi egy hetben szinte egyetlen egy percre sem alltunk le: megerkeztunk Gironaba, atvonatoztunk Figuerasba a Dali-Disneylandbe, majd meg aznap at Barcelonaba. Muzeumozas, varosnezes, nekem extra adag baratnozest, Zsofinak dupla adag muzeumozas jutott, neki negy nap Barcelonaban, nekem egy plusz ket nap Madridban. Majd mindketten athelyeztuk magunkat Leonba, es kezdohetett a nagy kaland. Meg levegot sem nagyon volt idonk venni (meg amugy is ritkasnak bizonyult a nagy melegben: Madridban 39 C arnyekban). Taln igy mar kicsit erhetobb, miert nem irtunk sokat. Hetfo delutan erkeztunk meg Astorgaba, a kiindulasi varosunkba, ott pedig este 11 elott jutottunk szamitogephez, es alig melegedtunk meg egy picurkat a gep elott, maris kipenderitettek bennunket - ennek tudhato be az a kis csonka post. Nade most jon a java.
2008. augusztus 11., hétfő
Minusz egy
Folyamatosan csak keszulunk arra, hogy elindulunk. Nos, ma mar tenyleg kozel kerultunk a utunk celjahoz: a zarandoklathoz. Ma reggel ujbol talakoztak utjaink Zsofival: Reggel kilenckor Zsofi frissen es üden leszallt a Barcelonabol erkezett buszrol (egy teljes ejszakan at utazott, hogy elerjen Leonba, a randink szinhelyere), es onnan egy felnapos varosnezes utan, kicsit csalva atbuszoztunk Astorgaba. Viszont most ki fognak dobni minket a szamitogepteremböl itt az albergueben, ugyhogy le kell tennem a virtualis pennamat. Holnap igerjuk, reszletes beszamolot irunk, igaz Zsofi? (itt vigyorog a hatam mögött)
Nos, ezer scusi, de folyt kov., mert a gepeken virusirtas lesz....
Nos, ezer scusi, de folyt kov., mert a gepeken virusirtas lesz....
2008. augusztus 9., szombat
Hétmérföldes csizma
Nos, íme az elsö bejegyzés (elöre bocsájtom, ékezetproblémákkal küzdök, lehet hamar feladom a csatat, ezert mindenkitöl elnezest kerek). szombat este van, a szemem majd leragad a faradtsagtol, de azert nekigyürközöm az irasnak, elvegre most lehetösegem van ra - mindjart ejfel van, omlik rolam a viz, kint legalabb harminc fok van - Madridban vagyok!
Furcsa dolog arra gondolni, hogy mindössze harom napja vagyunk uton, gyüjtöttunk nehany közös kilometert a labunkba, s maris külön utakra vetödtünk Zsofival. De hogy a törtenet kerek legyen, kezdödjön a legelejen...
Csütörtök hajnalban hamar kiröppent az alom a szemünkböl, en konkretan nem birtam aludni, mert folyton arra gondoltam, nem fogom meghallani az ebresztöorat, ami fel haromkor volt hivatott engem az agybol kiüzni. fel harom, csunya szam... de mit tehettünk volna mast, hajnali 5 orakor szallt fel a gepünk Ferihegy 1-röl. Az utunk teljesen nyugodt volt, a felszallas utan tiz perccel az összes utas huzta a lobört; nekunk is rövidre sikeredett az ut, mintegy szemhunyasnyira, a hajnali kelesert cserebe viszont Gironaban a felkelö nap fogadott minket reggel fel 8-kor. összeszedtük a cokmokunkat, es utnak eredtünk, bejartuk gyaloszerrel Girona belvarosat, majd 1-kor felszalltunk egy vonatra Figueras fele. A gyomrunk kordult egyet ut közben, igy a vonatrol leszallva az allomas mellett ebedeltünk egy jot, am ez, mint utolag kiderült, nagy hiba volt... Kb. negy-öt utcanyira voltunk a Museu-Teatre Dalitol, mikor egy hatalmas embertömegbe botlottunk... igen, ez volt a sor vege. Tudtuk, hogy a Dali muzeum Spanyolorszag egyik leglatogatottabb muzeuma, de nem esett le elöbb, hogy ez konkretan mit jelenthet igy augusztus elejen: masfel oras sorban allast a tüzö napon. Szerencsere szorakoztattta a közönseget egy tepett Dali külsejü, magat Dali unokajanak vallo zajos örül. Vegig alltuk a sort, de a bejutas nem hozott fellelegzest: bent egymast tapostak a turistak, levegöhöz nehezen lehetett jutni. Dali meg eleteben hozta sajat maganak letre ezt a muzeumot, es szabadjara engedte az amugy is szabadon duhajkodo kepzeletet. Bevallom, minden örültsege ellenerre lenyügöz a müveszete, es nagy elmenyt jelentett az inkabb Disneylandre mint egyebre emlekeztetö muzeuma.
UPDATE
Nos, a történet pedig folytatódik... Immár itthonról. (ha valaki utólag kapcsolódott volna be az olvasásba, annak jelenteném: már hazajöttem, és úgy döntöttem, kiegészítem a hiányosnak mondható blogomat) Szóval a Dalí Múzeum nagy élményt jelentett (volna), csak hát igen, nagyon-nagyon-nagyon, sőt túlon-túl sokan nyújtogatták a nyakukat minden egyes látványosság előtt. Hamar elegem is lett belőle... Sajnos taszít a tömeg, mert bevásárló központ-érzetet ad, és ilyenkor az agyamban villogni kezd egy pici lámpa: menekülj! Úgyhogy szemlesütve be kell, hogy valljam a lelkes múzeumlátogató-műélvező olvasóközönségemnek, hogy nem volt türelmem kivárni, hogy láthassam az emelvényről a "Mae Westet". (lásd: fotó)
Zsófival külön utakon jártunk, és neki állítólag meg sikerült tekinteni, kifogott egy olyan pillanatot, amikor nem kígyózott előtte a sor (egy szűk lépcsőn kellett fellépkedni, hogy aztán egy emelvényről láthasd a "művet": a hajfüggönyön át a csókos ajak-fotelt, az orr kandallót az órával és a két szem-festményt).
A sietségemnek a tömegiszonyon túl más oka is volt: megbeszéltem egy rég nem látott katalán barátnőmmel, Rosával, hogy találkozunk a múzeum előtt. Úgy volt, hogy 4-kor találkozunk, de mivel fél négykor jutottunk csak be, így jeleztem neki, hogy csúszik a program. Ő és a családja (férje és kislánya) nagy szerencsémre egy közeli faluban töltötték a vakációjukat, így könnyen találkozhattunk (amúgy Katalónia egy messzebbi pontján, Gironellában lakik). De fél négykor már a "bokrok alatt" jártak, és ámbár jelezték, hogy majd elkávézgatnak amíg én bent vagyok a múzeumban, mégsem szerettem volna nagyon megváratni őket. Egyrészt. Másrészt
Furcsa dolog arra gondolni, hogy mindössze harom napja vagyunk uton, gyüjtöttunk nehany közös kilometert a labunkba, s maris külön utakra vetödtünk Zsofival. De hogy a törtenet kerek legyen, kezdödjön a legelejen...
Csütörtök hajnalban hamar kiröppent az alom a szemünkböl, en konkretan nem birtam aludni, mert folyton arra gondoltam, nem fogom meghallani az ebresztöorat, ami fel haromkor volt hivatott engem az agybol kiüzni. fel harom, csunya szam... de mit tehettünk volna mast, hajnali 5 orakor szallt fel a gepünk Ferihegy 1-röl. Az utunk teljesen nyugodt volt, a felszallas utan tiz perccel az összes utas huzta a lobört; nekunk is rövidre sikeredett az ut, mintegy szemhunyasnyira, a hajnali kelesert cserebe viszont Gironaban a felkelö nap fogadott minket reggel fel 8-kor. összeszedtük a cokmokunkat, es utnak eredtünk, bejartuk gyaloszerrel Girona belvarosat, majd 1-kor felszalltunk egy vonatra Figueras fele. A gyomrunk kordult egyet ut közben, igy a vonatrol leszallva az allomas mellett ebedeltünk egy jot, am ez, mint utolag kiderült, nagy hiba volt... Kb. negy-öt utcanyira voltunk a Museu-Teatre Dalitol, mikor egy hatalmas embertömegbe botlottunk... igen, ez volt a sor vege. Tudtuk, hogy a Dali muzeum Spanyolorszag egyik leglatogatottabb muzeuma, de nem esett le elöbb, hogy ez konkretan mit jelenthet igy augusztus elejen: masfel oras sorban allast a tüzö napon. Szerencsere szorakoztattta a közönseget egy tepett Dali külsejü, magat Dali unokajanak vallo zajos örül. Vegig alltuk a sort, de a bejutas nem hozott fellelegzest: bent egymast tapostak a turistak, levegöhöz nehezen lehetett jutni. Dali meg eleteben hozta sajat maganak letre ezt a muzeumot, es szabadjara engedte az amugy is szabadon duhajkodo kepzeletet. Bevallom, minden örültsege ellenerre lenyügöz a müveszete, es nagy elmenyt jelentett az inkabb Disneylandre mint egyebre emlekeztetö muzeuma.
UPDATE
Nos, a történet pedig folytatódik... Immár itthonról. (ha valaki utólag kapcsolódott volna be az olvasásba, annak jelenteném: már hazajöttem, és úgy döntöttem, kiegészítem a hiányosnak mondható blogomat) Szóval a Dalí Múzeum nagy élményt jelentett (volna), csak hát igen, nagyon-nagyon-nagyon, sőt túlon-túl sokan nyújtogatták a nyakukat minden egyes látványosság előtt. Hamar elegem is lett belőle... Sajnos taszít a tömeg, mert bevásárló központ-érzetet ad, és ilyenkor az agyamban villogni kezd egy pici lámpa: menekülj! Úgyhogy szemlesütve be kell, hogy valljam a lelkes múzeumlátogató-műélvező olvasóközönségemnek, hogy nem volt türelmem kivárni, hogy láthassam az emelvényről a "Mae Westet". (lásd: fotó)
Zsófival külön utakon jártunk, és neki állítólag meg sikerült tekinteni, kifogott egy olyan pillanatot, amikor nem kígyózott előtte a sor (egy szűk lépcsőn kellett fellépkedni, hogy aztán egy emelvényről láthasd a "művet": a hajfüggönyön át a csókos ajak-fotelt, az orr kandallót az órával és a két szem-festményt).
A sietségemnek a tömegiszonyon túl más oka is volt: megbeszéltem egy rég nem látott katalán barátnőmmel, Rosával, hogy találkozunk a múzeum előtt. Úgy volt, hogy 4-kor találkozunk, de mivel fél négykor jutottunk csak be, így jeleztem neki, hogy csúszik a program. Ő és a családja (férje és kislánya) nagy szerencsémre egy közeli faluban töltötték a vakációjukat, így könnyen találkozhattunk (amúgy Katalónia egy messzebbi pontján, Gironellában lakik). De fél négykor már a "bokrok alatt" jártak, és ámbár jelezték, hogy majd elkávézgatnak amíg én bent vagyok a múzeumban, mégsem szerettem volna nagyon megváratni őket. Egyrészt. Másrészt
2008. augusztus 4., hétfő
Meglátjuk
Eddig mindenféle "töltelékszöveggel" éltettem ezt a blogot... csak hogy jelezzem, készülünk. De csütörtöktől már bizony-bizony fokozódni fog a nemzetközi helyzet, minek folytán betűkényszer fog fellépni. Igen. Megfogadtam magamnak, hogy nem hagyom elárvulni ezt a blogot. És ez most egy fogadalom, igaz csupán egy a sok közül, ám a zarándoklat végeredményben erről is szól, legalább is nekem. Nemcsak fizikai értelemben törekszem egy cél felé, hanem lelki értelemben is. Szükségem van rá.
Néha hagyom, hogy bizonyos kérdésekben erőt vegyen rajtam a lustaság, és utólag megbánom, hogy pillanatok hiába múltak el. Az élmények legfőbb tárhelye végső soron a lélekben van, ám mégis kell az írás, mert megoszt, mert átad, mert megörökít, mert felidéz. Nektek, nekem, mindenkinek, ki ezt a blogot olvassa. Szóval csak annyit szeretnék mondani, hogy megpróbálom. Magam miatt, hogy egyszer öreganyóként boldogan olvashassam, mit is tettem 2008 nyarán, és Nektek, kik irodában senyvedtek míg mi a lábainkat rakosgatjuk egymás után Spanyolország legősibb turistaútján, hogy lélekben velünk zarándokolhassatok. Vale!
Néha hagyom, hogy bizonyos kérdésekben erőt vegyen rajtam a lustaság, és utólag megbánom, hogy pillanatok hiába múltak el. Az élmények legfőbb tárhelye végső soron a lélekben van, ám mégis kell az írás, mert megoszt, mert átad, mert megörökít, mert felidéz. Nektek, nekem, mindenkinek, ki ezt a blogot olvassa. Szóval csak annyit szeretnék mondani, hogy megpróbálom. Magam miatt, hogy egyszer öreganyóként boldogan olvashassam, mit is tettem 2008 nyarán, és Nektek, kik irodában senyvedtek míg mi a lábainkat rakosgatjuk egymás után Spanyolország legősibb turistaútján, hogy lélekben velünk zarándokolhassatok. Vale!
-3 nap!
A sarokan áll egy motyó útra készen, benne pattogó lábzselé, mini hálózsák, jókedv, napsütés, minden, mi egy talpaló nyaraláshoz kell. Már kívánkozik is fel a hátamra, de ó, tudom, lesz olyan pillanat is, mikor majd már csak folyton lekívánkozik...
Vajon minden benne van-e? Ez már csak idővel derül majd ki... most minden esetre úgy tűnik, se nem túlon-túl nehéz, se nem túl üres. Pont ideális.
-Update- kicsit visszaolvastam a blogomat és feltűnt, hogy visszatérő jelleggel a hátizsákomról beszélek. De gondoljatok arra, hogy most 2 és fél hétig ez lesz a csigaházam.. talán így már elnézitek nekem, hogy állandóan szerelmetes szavakkal illetem. Elvégre őrajta múlik majdnem minden...
Vajon minden benne van-e? Ez már csak idővel derül majd ki... most minden esetre úgy tűnik, se nem túlon-túl nehéz, se nem túl üres. Pont ideális.
-Update- kicsit visszaolvastam a blogomat és feltűnt, hogy visszatérő jelleggel a hátizsákomról beszélek. De gondoljatok arra, hogy most 2 és fél hétig ez lesz a csigaházam.. talán így már elnézitek nekem, hogy állandóan szerelmetes szavakkal illetem. Elvégre őrajta múlik majdnem minden...
2008. július 30., szerda
Egy hét
Végső visszaszámlálás... hét, hat, öt, négy, három, kettő... Egy! hét múlva már megyünk is! Én már alig-alig bírok magammal, és Zsófin is jelentkeznek az izgatottság jelei. Már összeszedegettük a motyónkat, lett hátizsákunk - az enyém azóta már a Spitzbergákat is megjárta -, sőt cipőnk is, több pár. Én egy Scholl szandált vettem és egy könnyű nyári túracipőt, Zsófi egy átszellőző túracipőt és egy igazi túrabakancsot. Amikor az utóbbit Zsófi boldog mosollyal megmutatta nekem, a puszta látványától máris izzadni kezdett a lábam. Fel nem bírnám magamra erőltetni így nyár derekán, de Zsófi fogadkozik, hogy jó lesz, könnyed cipőcske, még valahol szellőzik is, és amúgy sem olyan nagyon súlyos, könnyedén elfér a hátizsákban. Nos, szóval így állunk:
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)