Hétmérföldes csizma

Nos, íme az elsö bejegyzés (elöre bocsájtom, ékezetproblémákkal küzdök, lehet hamar feladom a csatat, ezert mindenkitöl elnezest kerek). szombat este van, a szemem majd leragad a faradtsagtol, de azert nekigyürközöm az irasnak, elvegre most lehetösegem van ra - mindjart ejfel van, omlik rolam a viz, kint legalabb harminc fok van - Madridban vagyok!
Furcsa dolog arra gondolni, hogy mindössze harom napja vagyunk uton, gyüjtöttunk nehany közös kilometert a labunkba, s maris külön utakra vetödtünk Zsofival. De hogy a törtenet kerek legyen, kezdödjön a legelejen...
Csütörtök hajnalban hamar kiröppent az alom a szemünkböl, en konkretan nem birtam aludni, mert folyton arra gondoltam, nem fogom meghallani az ebresztöorat, ami fel haromkor volt hivatott engem az agybol kiüzni. fel harom, csunya szam... de mit tehettünk volna mast, hajnali 5 orakor szallt fel a gepünk Ferihegy 1-röl. Az utunk teljesen nyugodt volt, a felszallas utan tiz perccel az összes utas huzta a lobört; nekunk is rövidre sikeredett az ut, mintegy szemhunyasnyira, a hajnali kelesert cserebe viszont Gironaban a felkelö nap fogadott minket reggel fel 8-kor. összeszedtük a cokmokunkat, es utnak eredtünk, bejartuk gyaloszerrel Girona belvarosat, majd 1-kor felszalltunk egy vonatra Figueras fele. A gyomrunk kordult egyet ut közben, igy a vonatrol leszallva az allomas mellett ebedeltünk egy jot, am ez, mint utolag kiderült, nagy hiba volt... Kb. negy-öt utcanyira voltunk a Museu-Teatre Dalitol, mikor egy hatalmas embertömegbe botlottunk... igen, ez volt a sor vege. Tudtuk, hogy a Dali muzeum Spanyolorszag egyik leglatogatottabb muzeuma, de nem esett le elöbb, hogy ez konkretan mit jelenthet igy augusztus elejen: masfel oras sorban allast a tüzö napon. Szerencsere szorakoztattta a közönseget egy tepett Dali külsejü, magat Dali unokajanak vallo zajos örül. Vegig alltuk a sort, de a bejutas nem hozott fellelegzest: bent egymast tapostak a turistak, levegöhöz nehezen lehetett jutni. Dali meg eleteben hozta sajat maganak letre ezt a muzeumot, es szabadjara engedte az amugy is szabadon duhajkodo kepzeletet. Bevallom, minden örültsege ellenerre lenyügöz a müveszete, es nagy elmenyt jelentett az inkabb Disneylandre mint egyebre emlekeztetö muzeuma.

UPDATE

Nos, a történet pedig folytatódik... Immár itthonról. (ha valaki utólag kapcsolódott volna be az olvasásba, annak jelenteném: már hazajöttem, és úgy döntöttem, kiegészítem a hiányosnak mondható blogomat) Szóval a Dalí Múzeum nagy élményt jelentett (volna), csak hát igen, nagyon-nagyon-nagyon, sőt túlon-túl sokan nyújtogatták a nyakukat minden egyes látványosság előtt. Hamar elegem is lett belőle... Sajnos taszít a tömeg, mert bevásárló központ-érzetet ad, és ilyenkor az agyamban villogni kezd egy pici lámpa: menekülj! Úgyhogy szemlesütve be kell, hogy valljam a lelkes múzeumlátogató-műélvező olvasóközönségemnek, hogy nem volt türelmem kivárni, hogy láthassam az emelvényről a "Mae Westet". (lásd: fotó)

Zsófival külön utakon jártunk, és neki állítólag meg sikerült tekinteni, kifogott egy olyan pillanatot, amikor nem kígyózott előtte a sor (egy szűk lépcsőn kellett fellépkedni, hogy aztán egy emelvényről láthasd a "művet": a hajfüggönyön át a csókos ajak-fotelt, az orr kandallót az órával és a két szem-festményt).

A sietségemnek a tömegiszonyon túl más oka is volt: megbeszéltem egy rég nem látott katalán barátnőmmel, Rosával, hogy találkozunk a múzeum előtt. Úgy volt, hogy 4-kor találkozunk, de mivel fél négykor jutottunk csak be, így jeleztem neki, hogy csúszik a program. Ő és a családja (férje és kislánya) nagy szerencsémre egy közeli faluban töltötték a vakációjukat, így könnyen találkozhattunk (amúgy Katalónia egy messzebbi pontján, Gironellában lakik). De fél négykor már a "bokrok alatt" jártak, és ámbár jelezték, hogy majd elkávézgatnak amíg én bent vagyok a múzeumban, mégsem szerettem volna nagyon megváratni őket. Egyrészt. Másrészt